Kintlévőség kezelés

Követelésbehajtó – jogi út helyett

A számlák rendezése érdekében a notórius nem fizető partnerek esetében jelentős eredményeket érhetünk el, ha követelésbehajtóval kötünk szerződést a kintlévősége behajtására. Ez célszerű azért is, mert a követelések behajtása időigényes, jelentős tudakozódást, utánajárást igényel, másrészt esetenként hatékonyabban, mint a bírósági út, amely meglehetősen hosszadalmas, és az a partner, aki éveken át fizetett, hamarabb egyenlíti ki a számlát akkor, ha napi szinten érzi az arra való késztetést.

Követelésbehajtót megbízni – a szó meglehetősen sejtelmes jelentése ellenére – nem jogellenes, erre szakosodott, jól felkészült vállalkozásokat az interneten is találunk. Ezt a tényt a Legfelsőbb Bíróság is rögzítette eseti döntésében, amikor kimondta, hogy a követelés behajtására szakosodott gazdálkodó szervezetek a gazdasági életben ismert tevékenységet folytatnak. Az általuk pénzkövetelés behajtására kötött megbízási szerződés nem ütközik jogszabályba, így ez okból nem semmis. A döntés itt hivatkozik az önálló kereskedelmi ügynöki szerződésről szóló 2000. évi CXVII. törvény 11. §-ára, amely szerint a felek megállapodhatnak abban, hogy a kereskedelmi ügynököt külön jutalék illeti meg az általa beszedett pénzösszegek után (inkasszójutalék). Ha pedig a kereskedelmi ügynök felelősséget vállal a megbízóval szemben a harmadik szerződő fél szerződésből folyó kötelezettségeinek teljesítéséért, a felelősség elvállalásáért külön jutalék köthető ki (ez az ún. del credere-jutalék). A döntés ugyanakkor foglalkozik a pénzkövetelés behajtására kötött megbízási szerződés megtámadása és a szerződés teljesítése körében vizsgálandó körülményekkel is. E körben vizsgálandó például, hogy a szerződés ún. blankettaszerződésnek minősül-e, megállapítható annak uzsorás jellege, valamint a szolgáltatás és ellenszolgáltatás feltűnő aránytalansága, és vizsgálandó az is, hogy a megbízott tevékenyen részt vett-e a követelés behajtásában, illetve hogy a szerződés lehetetlen szolgáltatásra irányul-e.
(Legfelsőbb Bíróság Gfv. I. 33.080/1999. számú döntése, Bírósági Határozatok 2001. évi 542. számú jogeset, forrás: CompLex Jogtár.)